I.

Hello! :)

Péntek van, és itt az első rész! :) A következő valószínűleg jövőhét pénteken jön! :)

Csók: Pinkie

- Az utolsó doboz - nyögte fáradtan a bátyjám, miközben ledobta a földre a dobozt.

- Hé, mi van, ha törékeny? - néztem rá csúnyán.

- Akkor nem lenne ráírva, hogy ruhák - nyújtotta ki a nyelvét Felix, mire lendületből ráugrottam. Felix a hirtelen jött támadástól elvesztette egyensúlyát és kiterült a nappali közepén velem együtt.

- Örülök, hogy ideköltöztél Mish - nyomott egy puszit a fejemre.

- Én is - vigyorogtam rá - Hiányzott már az a nagy feneked.

- Tudod mikor mutatom melyik lesz a szobád - vigyorgott - Itt alszol majd a kanapén.

- Elfelejted, hogy már megmutattad - nevettem fel gyerekességén. Hiába volt Felix három évvel idősebb nálam, nem nagyon mutatkozott meg az érettsége. Talán annyiban, hogy volt annyira önálló, hogy elköltözött otthonról és vett egy házat Düsseldorfban, amit most velem oszt meg.

Úgy gondoltam ideje kilépnem a már megszokott családi fészekből és a saját magam lábára állni.

Felix, amikor megtudta, hogy szeretnék otthonról elmenni, egyből felajánlotta nekem, hogy jöjjek ide hozzá. Én pedig kapva-kaptam a lehetőségen. Már csak azért is, mert ritkán látom a bátyjám.

- Amúgy ott a sarki pékségnél még mindig keresnek eladót? - tápászkodtam fel a földről.

- Nem tudom - felelte Felix még mindig a földön fekve - Mert? Elakarsz menni dolgozni?

-Hát persze, azt hitted, hogy itt fogok lógni a nyakadon?

- Bevallom, igen. Kicsi vagy még te ahhoz, hogy dolgozz - vigyorgott rám.

- Húsz éves vagyok. Jó, hogy akarok magammal mit kezdeni - magyaráztam, mire Felix hirtelen felkelt és magához ölelt.

- De te akkor is a pici húgom vagy, aki maradjon otthon és barbie-zzon - mosolygott idétlenül. Imádom Felixet.

×

- Misha Windelshoff vagyok, és az állásra jelentkeznék - álltam meg a pékségben a pult előtt. Egy kedves idős nő mosolyogva rázott velem kezet és intett, hogy kövessem. Elsétáltam az egyik eladó mellett, aki kedvesen mosolygott rám. Barátságos helynek tűnik, igazán el tudnám itt magam képzelni.

- Nos, kedveském, volt már hasonló munkahelyed? Vagy eladói tapasztalatod? - kérdezte, miközben továbbra is sétáltunk.

- Igen, még régebben dolgoztam egy hasonló pékségben Mönchengladbach-ban, bár az csak nyári diákmunka volt - feleltem és próbáltam tartani vele a tempót. Megmutatta hátul a raktárat és a fontosabb dolgokat. Úgy érzem, hogy ez már az én munkám.

- Értelek, azt hiszem akkor kezdhetnél is két nap múlva. A többiek majd elmondanak mindent, amit tudnod kell.

- Rendben, köszönöm szépen - mosolyogtam rá, majd visszaindultam a bolti részhez, míg Hella - a már főnökasszonyom - elment az irodában.

- Munkatársak leszünk? - kérdezte vigyorogva az eladó srác, mikor kiléptem az ajtón.

- Nagyon úgy néz ki - mosolyodtam el - Misha vagyok amúgy.

- Én Peter Lehmann - ölelt meg lelkesen. Tényleg nagyon barátságos itt mindenki. Alig várom, hogy elkezdhessem majd a munkát.

- És mikor végzel Peter? - érdeklődtem.

- Hát igazából mindjárt, csak azt várom, hogy befusson Lena, a délutáni műszakos.

- És eljönnél velem meginni valamit? - Peter reakciója igazán vicces volt, épp egy zacskót szeretett volna letépni, de a kérdésemtől lerántotta majdnem az összeset. Felnevettem, mire szúrós tekintettel nézett rám.

- Nem ér kinevetni - mondta, de a végére elmosolyodott. - Amúgy elmehetünk, persze. Itt a környéken van egy nagyon jó bár.

- Remek, akkor még fel is fedezem a területet.

- Most költöztél ide? - érdeklődött Peter, miközben levette magáról a kötényét és a sapkáját.

- Aha, most a bátyjámnál lakom, pont ebben az utcában - magyaráztam, közben Peter pedig eltűnt az egyik ajtó mögött. Minden bizonnyal az öltöző lehetett, mivel pár perccel később átöltözve jött ki.

- Na, megjött Lena is - mosolyodott el, és mutatott a bejárati ajtóra. Egy szőke hajú lány lépett be az üzletbe és üdvözölt minket.

- Lena, ő itt - mutatott eközben Peter rám - az új munkatársunk Misha. Misha, ő pedig Lena.

- Szia - köszöntünk szinte egyszerre, amire mindketten elvigyorodtunk. Nem lesz itt gond a munkatársakkal. Majd Peterrel elindultunk, miután elköszöntünk Lenától.

- Hány éves is vagy? - kérdezte Peter, miközben egymás mellett sétáltunk.

- Húsz vagyok, és te?

- Te vén róka - nevetett fel - Én amúgy tizenkilenc.

- Hú, de sokkal öregebb vagyok - nevettem el magam.

- Bizony ám, van köztünk már egy generációs különbség - folytatta Peter vigyorogva. - Amúgy itt vagyunk - mutatott jobbra, én pedig megcsodáltam kívülről a helyet.

- Nézegeted még vagy bemegyünk? - kérdezte élcelődve, mire elindultam befele, de még hallottam, ahogy Peter motyog: - Ezek az öregek...

- Hallottam ám - fordultam vissza, hogy hatalmas vigyorral az arcomon mellkason bökjem.

- Legalább a hallásod még jó - ültünk le az egyik asztalhoz. A pincér egyből ott termett mellettünk és felvette mindkettőnk rendelését.

- És neked van testvéred? - érdeklődtem, miközben a szalvétámmal játszadoztam.

- Igen, van két nővérem. Mindkettejüknek már van családja - mesélte vidáman Peter. - Valamelyik nap látogattak mindannyian haza. Anyáék nagyon örültek - folytatta tovább, én pedig figyelmesen hallgattam.

- Oh, nézd - kiáltottam fel a történet végén - hajtogattam egy kutyát!

Majd felemeltem a szalvétából lett kutyát és Peter orra elé nyomtam.

- Na csini? - kérdeztem vigyorogva. Mire Peter kuncogva visszakérdezett.

- Ez egy kutya? - kuncogott továbbra is a teremtményemen.

- Igen, ez az - mondtam durcásan. Majd csak Peter hangos kacagását hallottam, mikor alábbhagyott a nevetése, elvette tőlem a kutyát és a zsebéből előhalászott egy tollat. Nem szólt semmit, csak rajzolgatott, amit én csendben figyeltem.

- Na így talán, mondom talán, hasonlít egy kutyára - tolta elém a szalvétát. Megrajzolta a kutya szemét, száját, orrát. Rajzolt még neki kis bajszot is és a fülére foltokat.

- Nem gondolod, hogy ilyeneket kéne adnunk a pékárukhoz? - kérdeztem tőle nevetve. Neki legalább annyi rajztehetsége volt, mint nekem hajtogatási.

- Majd mondom is Hellának a remek ötletedet - vigyorgott továbbra is.

Peterrel repült az idő, már azon kaptam magam, hogy besötétedett. Sietve elbúcsúztam tőle, miután telefonszámot cseréltünk, és indultam haza.

×

- Na milyen volt Mish? Mi történt? - kérdezte a bátyám, amint betettem a lábamat a lakásba. Meg se várta, hogy esetleg leüljek, vagy bármiféle módon kényelembe helyezzem magam, letámadt az ajtóban.

- Semmi sem történt Felix - toltam el magam elől, hogy letudjam venni a már kényelmetlenné vált cipőmet.

- Mi az, hogy semmi? Nem vettek fel? Elbeszélgessek velük? - kérdezgetett össze-vissza. Látva arckifejezést, elkapott a nevetés.

- Felvettek, Fex. Csak örülnék, ha arrébb tolnád a segged az aurámból. Még haza se jöttem, de már zaklatsz - mosolyogtam rá, mire végre arrébb ment.

- Kérsz valami kaját? - kiabált már a konyhából. Helyeslő válaszom után vidáman dudorászva tevékenykedett ott kint. Csatlakoztam hozzá, hátha tudok segíteni, de rám parancsolt, hogy csak üljek le.

- Amúgy nagyon aranyosak a pékségnél. A főnök is normális - csacsogtam neki vidáman, miközben körülöttem sertepertélt.

- És a munkatársak? - fordult oda Felix, fél percig abbahagyva a főzést.

- Ők is rendesek, az egyikkel megnéztem itt a környéken egy bárt.

- És fiú? - húzta össze a szemöldökét Fex. Nem hiszem el, hogy még most is zavarja, ha fiú ismerőseim vannak.

- Igen az. Peternek hívják, és nagyon aranyos és még jól is néz ki... - mondtam neki vidáman, hogy húzzam az agyát.

- Most tényleg? - kétkedve nézett rám.

- Tényleg Peternek hívják, de ennyi. És abszolút jófej - fejtettem ki végül.

- De nem akarsz tőle semmit, igaz?

- Basszus, Felix. Ma ismertem meg - nevettem fel. Olyan kis édes tud lenni Felix, de néha olyan hülyeségeket tud kérdezni.

- Jó, de sose lehet tudni. Amúgy lehet újra elkéne járnom konditerembe - mondta eltűnődve.

- Miért is?

- Hát ha összejönnél valakivel, és neadjisten megbántana, megtudjam verni - mondta olyan egyszerűen, mintha ez természetes lenne. Nevetve felálltam és mosolyogva odabújtam hozzá.

- Olyan idióta vagy - nyomtam egy puszit az arcára. - Na amúgy hogy áll a kaja?

- Már kész is - vigyorgott büszke fejjel - Tudom, hogy anya szerint nem ehetnénk a kanapén. De hát nincs itt, nem?

- Nincs itt, igaz - vigyorogtam rá. A kanapén való evés nálunk olyan ritka volt, mint a fehér holló. Anya elvárta tőlünk, hogy mindig asztalnál együnk. Kész megváltás, hogy ideköltöztem.

Beültünk mindketten a tv elé és elkezdtünk enni.

- Hallod, Fex, muszáj ezt az ocsmányságot néznünk? - kérdeztem teliszájjal, miközben a villámmal a tv-re böktem.

- Igen, ez egy érdekes műsor.

- De elmegy tőle az étvágyam - mondtam tovább, mire felsóhajtott és a kezébe vette a távirányítót. - Na ez jó?

Megállt valami mesecsatornánál és vigyorogva rám nézett.

- Nem vagyok gyerek Felix - mutattam rá a tv-re, majd miután jobban megnéztem rájöttem, hogy mi megy benne. - Bár kivételesen maradhat, szeretem ezt a mesét.

- Méghogy nem vagy gyerek - sóhajtott fel mellettem, mire megdobtam egy kis darab kenyérrel.

- Nesze neked - vigyorogtam szélesen, amiért kaptam én is egy adagot. - Na nehogy elkezdjük dobálózni. Nem fogok utána takarítani.

- Jó, de csak a takarítás miatt - helyeselt Felix. Azt a lusta mindenit neki!

Kaja után mindketten elvonultunk a szobánkba aludni. Fura itt lenni, és mennyire fura lesz az új ágyamban aludni! Vigyorogva dőltem bele az ágyba és szinte azon nyomban el is nyomott az álom.